Azonban talán jobb is, hogy eltelt pár nap, míg megírom mi történt. Kicsit ülepedtek bennem az érzelmek, indulatok, bár még mindig felháborít, mikor felidézem a történteket.
Nyílt egy új kínai üzlet a ház mellett. Zsófival hazafelé jöttünk a sétánkból, gondoltam nézzünk be. Arra nem térek ki, hogy az árak egy márkás ruhaüzlet áraival vetekednek. Lényeg a lényeg, nézelődtünk, Zsófi a bal oldalamon, a csípőmön ült, bal karommal tartottam. Egyszer csak bal oldalról erős rántást érzek, felnézek, eladó hölgyemény már ki is kapta a kezemből a teljesen megriadt gyermekemet, és vigyorogva magyaráz neki valamit kínaiul. A helyzet az, hogy köpni nyelni nem tudtam, visszavettem Zsófit, megszólalni sem tudtam. Cikáztak a fejemben a gondolatok, hogy legalább szólhatott volna, megkérdezte volna, vagy legalább a gyerektől megkérdezte volna, hogy szeretné-e, ha elvenné. Nem, ez a nő egyetlen szót sem szólt, odasétált és elvette tőlem a gyereket.
Kérdem én, mi a gyerek, egy tárgy, akit csak úgy ide oda tehetünk? Nem ennek a gyereknek érzései vannak, saját akarata, és el tudja dönteni, hogy az anyjánál akar maradni, vagy egy vadidegen nő kezében lenni.
Utólag már röstellem, hogy nem osztottam ki a hölgyet. Sajnos nem tudok kibújni a bőrömből, pedig ebben az esetben úgy érzem teljes joggal csaphattam volna patáliát.
Biztos vagyok benne, hogy az eladó hölgy kedveskedni szeretett volna, de úgy gondolom az a minimum, hogy szól, vagy megkérdezi, vagy valami.
Fel vagyok háborodva.
Ugyanakkor a dolog nem ismeretlen, hiszen rengeteg kismama van, akinek szó nélkül vadidegenek úgy simogatják a pocakjukat, mintha holmi kisállat lenne, illetőleg rendszeresen tapasztalom, hogy ( főleg az idősebb generáció ) egészen közel hajolnak a gyermekem arcához, fogdossák, puszilgatják.
Tudom, hogy ez általános dolog, nem csak velünk esik ez meg. Valahol persze jól is esik, hiszen tisztában vagyok vele, hogy ezek az emberek jót akarnak és kedvesek, és örülök, hogy vannak olyan emberek, akik ennyire nyitottak és szociálisak. Nem szeretném burokban tartani a gyermekemet, véletlenül sem szeretném olyanná nevelni, aki nem bízik senkiben, de úgy érzem van egy intim szféra, amit illő volna betartani. Magyarán nem megyek oda egy vadidegenhez és hajolok olyan közel hozzá, hogy a fogainak árnyalatát is meg tudjam vizsgálni, illetőleg nem csókolgatom össze egy idegen kisgyerek kezét, amit utána az a gyerek a szájába vesz.
Valamint, ha valamit szeretnék, megkérdezem az illetőt, hogy neki ez megfelel-e.
Elvégre ha egy kutyát sétáltató idegentől meg tudjuk kérdezni, hogy szabad-e megsimogatni a kutyát, akkor egy gyermektől miért nem lehet megkérdezni? Mert minden bizonnyal az a gyermek baromira nem lesz attól boldog, ha egy idegen szó szerint ( és ráadásul szó nélkül ) kitépi őt az édesanyja kezéből.
Természetesen komolyan írtam, hogy tisztában vagyok vele, hogy semmi rossz szándék nem volt a dolog mögött, de magamból kiindulva az volna a természetes, hogy megkérdezem, szabad-e.
Aztán az is lehet, hogy csak az én fejemmel van probléma és nem ártana megnézetnem magam. :D
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése