Elszomorító.
Elsősorban a BKK járatain való utazásról fogok írni kismamaként, majd később gyermekkel, persze tudom és leszögezem, hogy a terhesség nem betegség, nem vártam el soha, hogy átadják a helyet, de azért elszomorító, hogy milyen esetekkel találkoztam.
A 9 hónap alatt talán egy kezemen meg tudom számolni, hogy hányszor adták át a helyet a járatokon, vagy hányszor figyeltek arra esetleg, hogy ne lökjenek fel.
Persze az első 3 hónapot ne is számoljuk bele a dologba, hiszen akkor még nem látszott, hogy babát várok, ami azért kellemetlen, mert az első 15 hétben állandóan rosszul voltam, szédültem, hánytam, vérzett az orrom, szóval minden bajom volt.
Előfordult olyan, hogy annyira rosszul voltam, hogy megkértem valakit, hogy adja át a helyet, aki természetesen át is adta, de én annyira kellemetlenül éreztem magam, hogy az volt az első és az utolsó alkalom, hogy helyet kértem magamnak. Ez én vagyok, én ilyen lelkis vagyok, de azt mondom, hogy nyugodtan kérjétek át a helyet magatoknak!!
Számtalanszor volt, hogy magamat is alig bírtam felcipelni a buszra, és még volt nálam kb hat szatyor, amit a piacról cipeltem haza, a fiatalok lazán végignézték, ahogy felszenvedem magam, majd egyszerre próbálom tartani a szatyrokat és a pocakomat is óvni, persze közben hatszázszor löktek fel és tapostak meg.
Volt olyan is, mikor annyira tömeg volt, hogy nem szándékosan, de konkrétan a nyomor miatt egy férfi orra elé került a hatalmas pocakom aki nézegette majd helyezkedett kicsit és olvasott tovább.
Egyszer egy megállónál egy bácsi annyira sietett leszállásnál, hogy engem ( aki szintén leszálltam ) félrelökött és nekiestem a kapaszkodónak.
Többségében idős nénik akarták átadni a helyet, természetesen nekik megköszöntem szépen és nem fogadtam el, túléltem csak a pocakomat féltettem, hogy egy egy fékezésnél ne essek neki a kapaszkodónak. Nem volt semmi bajom azzal, hogy álltam, nem vártam el, hogy másként kezeljenek, hiszen arról aki éppen ül, nem tudhatom, hogy nincs-e valami problémája, nem beteg, fáj a lába akármi, de borzasztó látni, hogy az emberek mekkora közönnyel képesek végignézni ahogyan a másik "szenved".
Egyszer a buszon ( már a 9. hónapban csak NST-re jártam, hatalmas pocival ) egy roma nő az ölembe ült és többszöri felszólításra sem volt hajlandó kiszállni az ölemből amíg le nem szállt. Láthatóan a nőnek volt valami baja, nem volt tiszta a tekintete, de azért az is felháborító, hogy a pocimra ült, és az is, hogy sem a mellettem ülő fiatal férfi, sem a többi utas nem segített abban, hogy a nőt felállítsam az ölemből.
A babakocsival való utazásról talán nem is kell nyilatkozni senki nem segít, még a babakocsi számára fent tartott helyről sem képesek kiállni az emberek, nemhogy a lépcsőn segíteni.
Egyszer volt egy Apuka az Örs vezér terén, barátnőmmel két babakocsival két gyerkőccel a lépcsőnél álltunk, néztünk egymásra, hogy csináljuk. Apuka jön, kétéves forma kisfiát levitte a lépcsőn, megkérte szépen maradjon ott, majd egyesével segített nekünk lecipelni a babakocsit. Vannak még férfiak, vannak még emberek!
De komolyan elszomorít, ahogyan bármit végignéz mindenki. Ha megsérül valaki, ha baleset történik mindenki csak áll és nem segít csak nézelődik, ahogyan végignézik, amikor egy idős beteg néni csapódik egyik kapaszkodótól a másikig, egymásba karolva próbáltunk egy helyben maradni a buszon, de senki az ég világon meg nem mozdult volna a kényelmes meleg kis üléséről.
A minap annak voltam szemtanúja, ahogy egy nő a mobilját nyomkodva belelógatta a táskáját a babakocsiba ( nem velem történt ) a kisfiúra. Anyuka és én meg egy másik anyuka akik ott álltak szóltunk a nőnek, aki nem hallott semmit olyan hangosan hallgatta a zenét.
Kérdem én, miért tartunk itt? Hogy lehet az, hogy nem figyelünk egymásra? Végignézünk akármit baleseteknél is hű de izgalmas, van mit kitárgyalni hazafele de senki sem segít. Az a szomorú, amin már évek óta gondolkozom, hogy ha összeesnék egyszer az utcán senki nem segítene, mondanák, hülye drogos, vagy részeg, vagy hajléktalan és továbbmenne mindenki.
Lehet ezen a témán vitatkozni, vitáztam már én is fórumokon eleget.
Nem állítom, hogy a várandósság egy különleges állapot és akkor mindenki hajtson fejet ha felszáll egy kismama a buszra, véletlen sem. Azt azonban, ahogy képesek végignézni az emberek, mikor a 80 éves néni áll fel, mert látja, hogy zötyköl a busz, vagy mert sajnál, vagy mert esetleg ő is átélte annó, vagy végignézik az emberek, ahogy nem tudunk felszállni, nem csak kismamik, nénik, bácsik, kisgyerekesek, fellöknek, megtaposnak, ez elkeserítő.
Emberség!!!! Tessék már kicsit figyelni az embertársainkra!
Én nem ilyen világra, ilyen emberségre szeretném nevelni a gyermekem, az én lányom számára is legyen természetes az, ami számomra is az, hogy segítek az embertársaimon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése