Paramami

Ma megint elmélkedtem kicsit.

Nézegettem a videómegosztó portált, és ráleltem egy olyan videóra, amiben csecsemőknek mutatnak fejlesztő tornát. Eszembe jutott, milyen sokat tornáztattam Zsófit, mennyit mondókáztunk miközben görgettem a nagy gumilabdán.

Aztán ránéztem az én "csecsemőmre" és ráeszméltem, hogy ha most próbálgatnám a földön gurítani, már egyáltalán nem hagyná magát. Erről pedig rögtön az jutott eszembe, hogy nem élveztem ki eléggé a korszakait.

Mindig azon agyaltam, hány hónaposan "kell" kúsznia, másznia egy babának, nézegettem a fórumokat, kinek mennyi idős volt a gyereke mikor elkezdte ezt vagy azt. Bezzeg a szomszéd Julcsi gyereke már rég mászik, és egy távoli rokon gyereke is ennyi idősen már szaladt. Kutattam, kerestem és vártam, hogy na majd ha elkezd mászni, majd ha elkezd járni, akkor majd milyen jó lesz.

Pedig milyen jó is volt feküdni a csöppem mellett az ágyon, mutogatni neki a csörgőket, gurítani, ide tenni, oda tenni, nézegetni, hogy milyen szép. Akkor az volt a bajom, hogy le sem tudtam tenni a kezemből, mindig ölben akart lenni, most meg belesajdul a szívem, mikor eltol magától, mert épp nincs kedve hozzám.

Olyan vicces ez az egész, az idő már megszépítette a hasfájós korszak emlékeit, megszépített minden kis problémát, gondot, az órákig tartó sírásokat és hiányzik a picike újszülöttem :D

Természetesen élvezem, hogy Zsófi már ilyen nagy és ennyi mindent lehet vele csinálni, és most, hogy már nem azt figyelem, hogy mikor indul el, mikor áll fel kapaszkodás nélkül, hány hónaposan hány centi és hány szót tud, most már igazán ki tudok élvezni minden egyes napot.

Azt gondolom, hogy valószínűleg ez az első gyerekes anyukák mellékhatása, hogy mindenen parázunk, és agyalunk és túlkomplikálunk. Legalábbis én. Biztos vagyok benne, hogy ha lesz majd még gyermekem, nem fogok azon pörögni, hogy miért nem mászik még öt hónaposan és miért nem szaladgál az első szülinapján.

Nem fogom azt gondolni, hogy az egész világon csak az én gyerekem utál aludni, csak neki fáj a hasa és csak ő nem fejlődik a tankönyv szerint.

Valahogy ahogyan telik az idő, magamra szedek egy kis lazaságot.
Ismerem a gyermekem és az esetek kilencven százalékában tudom, hogy mikor mi baja van, ha nyűgös, tudom, mikor van csak hisztiről szó és mikor történt valami katasztrófa.
Azt is tudom, hogy már csak nagyon kevés időnk maradt itthon, egymással, és nemsokára kezdődik a mókuskerék, és soha többet nem lesz alkalmunk így és ennyit együtt lenni, mint most.
Így igenis kiélvezem minden percét, és leszoktam a fórumozásról, már nem nézegetem, hogy egy 18 hónapos gyereknek mit "kell" tudnia, és nem bújom a netet vészjósló történetek után.

Most, ahogyan visszaemlékszem azokra a napokra, mikor kétségbeesetten ültem és zokogtam együtt Zsófival, aki sem aludni, sem enni, sem játszani nem akart, csak sírt és sírt, és nekem nem volt időm sem enni, sem pisilni, már csak nevetek. Nevetek magamon és már egyáltalán nem tűnik olyan vészesnek, mint amilyennek akkor, abban a pillanatban gondoltam.

Furcsa dolog ez az anyaság, rengeteg mindent tanulunk egymástól a gyermekünkkel.